Van öt perced?

Sétálj velem:

Netán sok szabadidőd van?

Segítek, egy tuti jó programajánlatom van íme:

Az ablakcsere már kész

No de ne maradjatok zene nélkül így bónuszként kettőt az egyben hoztam:

A háborút megelőzően nemzetek, vallások adták a város tarkaságát.

Csontváry 1903 tavaszát Hercegovinában és Boszniában töltötte, és festménye az építészeti stílus alapján a Római híd Mostarban címet kapta.

Mostar nevét jellegzetes jelképéről, az Öreg hídról kapta (most = híd, stari = öreg). Az első feljegyzések 1452-ből vannak amelyben említést tesznek egy kis településről ahol két torony, egy függőfahíd, 19 ház, és egy nőtlen férfi van. 1466-ban a törökök elfoglalták Hercegovinát, és a település gyors fejlődésnek indult. Szulejmán szultán Mostárba küldte építészét Hajrudint és parancsba adta, hogy építsen egy olyan hidat ami ellenáll az áradásoknak, elbírja a hadi társzekerek súlyát, és olyan széles legyen, hogy a négyökrös szekerek is átférjenek. A parancs mellé az építész a szultántól kapott egy fekete selyemzacskót is. Melyre aranyszállal rászőtték: „Vagy jó lesz a híd, vagy az eunuchjaid megfojtanak a zsákban lévő selyemzsinórral” . 1556-ban kezdték el az építkezést mely 9 évig tartott. Először a Stari Most-ot „Megkövült Holdnak” nevezték, mert megépítéséhez az itt található halvány „tenelija” mészkövet használták, mely a nap helyzetétől függően változtatja színét. A munkások letelepedtek a híd környékén, és ők lettek a „mostari”-k vagyis a „híd emberei”.

1566-ig vezethető vissza az a hagyomány miszerint egy mostári ifjú addig nem vezethette oltár elé hitvesét amíg le nem ugrott az Öreg hídról, a Neretvába így bizonyítva bátorságát, mely a hídnak, a város büszkeségének is az ünnepe lett.

1992 és 1995 között kitört a háború. A boszniai horvátok a fennhatóságuk alá került hercegovinai területek székhelyévé kívánták tenni Mostart, és pusztulásra ítélték a város összes muzulmán múltra emlékeztető részét.

A bosnyák városrészek védői azonban meghiúsították a teljes birtokba vételt. 1993. nov.9-én a boszniai horvát alakulatok parancsnoka szétlövette az Öreg hidat - „ha a bosnyákoknak nem lesz hídjuk, városuk sem lesz!”-címszóval.

Az Óhíd 427 évig kötötte össze a város két részét a horvátok lakta nyugati partot a keleti muzulmán résszel mely az együvé tartozást szimbolizálta, és ezért „kellett” megsemmisíteni.

A háború után nagy nemzetközi összefogás szerveződött, az újjáépítésérére.

Az újraépítés kezdetekor mind a bosnyák muzulmán, mind a horvát katolikus lakosság azt szerette volna, hogy az új híd a több száz éves formáját nyerje vissza. Ez a híd jelentette számukra a kapcsolatot a két kultúra között, ezért ragaszkodtak ennyire az Öreg híd formájához.

Mostarban szakmai műhelyek, alakultak ahol a történelmi, technikai kutatómunkát végezték, míg a folyóba zuhant hatalmas köveket például a magyar műszaki alakulat közreműködésével emelték ki. A firenzei egyetemen dolgozták fel az Öreg hidat alkotó több mint ezer kőtömböt és ott is tervezték meg az új híd térbeli képét. A tervezés során minden egyes kőtömböt külön-külön meg kellett tervezni ahhoz, hogy az új híd pontosan olyan legyen, mint a régi. A török kőfaragók két évig dolgoztak a kövek megdolgozásán. Közben német- és orosz hídépítő mérnökök csatlakoztak az újjáépítési munkálatokhoz. Az építési folyamat a kőtömböket összekötő habarcs kidolgozásakor akadt el. A mérnököknek nem sikerült olyan szilárdságú kötőanyagot kidolgozniuk, mint amilyet az eredeti hídépítők használtak. Két évig próbálkoztak, de a tudományuk nem hozott sok sikert. Végül a török kőfaragók nyomására kipróbálták az ősi recepten alapuló habarcsot. Ennek az alapelemei: citrom, kecskeszőr, csontpor és tojássárgája (akkoriban még nem ismerték a cementet). A mérnökök nem akartak hinni a szemüknek, amikor a tesztek során kiderült, hogy a szakácskönyvbe illő ősi habarcs hozza azokat az eredményeket, ami a híd összetartásához szükséges. Ezzel az ősi habarccsal készült el az új mostari Öreg híd.

A régivel szinte teljesen azonos új híd 2004 nyarán készült el, sajnálatos tény , hogy az avatás kapcsán egyik tévécsatorna megszólaltatta felrobbantást egykor irányító horvát parancsnokot, aki azt nyilatkozta, hogy újra megtenné!

A Kujundžiluk - Old Bazar - keleti oldalán található Koski Mehmed pasa mecset mely 1618-ban épült. A mecseten belül, tömérdek csillár és a színes ablaküvegeken beszűrődő természetes fény által megvilágított gyönyörűek a belső építészeti formák.

Szűk csigalépcső vezet fel a minaretbe felérve lélegzet elállító a Stari Mostar látványa, és az alattunk nyüzsgő bazár.

Mostar varázslatos , a háború nyomai még láthatóak, fel nem foghatom az itt zajló pusztítások miértjét. Az utca kavicsokkal van kirakva, a házak tetején kőpala cserép helyett, hangulatos vendéglők, teraszok, no és a bazár. Ahol megtaláltam a rám váró kincsre egy cserépedényre.

Bónusz:

forrás: http://www.utikalauz.hu/index.php?p=folap&id=645

az utolsó kép eredete:

http://mostar.kariatida66.fotoalbum.hu/viewlarge/pictureid/4000009

Hajnalban kelünk, utaslista ellenőrzés nehogy valaki lemaradjon a buszról, mert a következőjárat csak egy hét múlva jár erre. Az út Mostarig végig a Neretva völgyében vezet. A táj varázslatos, ahogy haladunk hegyre fel, völgybe le.

A busz végében ülök az ablak mellett, lelátok a szakadékba lévő roncsokra. Nem egy megnyugtató a látvány, a padka szélén korlát egy darab se, a kanyarokban a busz vége kilóg a semmibe. Az ott közlekedő népek nem ijedősek, előznek a be nem látható úton, be vágva a busz elé még akkor is ha csak egy zsebkendőnyi hely van. Én „őszülök”, kapaszkodom az előttem lévő ülésbe, és alig várom, hogy Mostárba érjünk. Naivan azt hiszem, hogy ezzel a megpróbáltatásoknak vége. A híd mellett megállunk egy parkolóba a folyóügyek intézésére, de köt a menetidő így a városból nem láttunk semmit. Ami a folyóügyeket illeti a higiénia sok kívánnivalót hagy maga után, amit most nem ecsetelnék részletesen. Az rendben van, hogy két tappancs, és guggolós aminek valljuk be vannak előnyei, de ha óvatlan vagy és nem ugrasz el időben mindjárt lábat is moshatsz bokáig mindenféle lében. Ki örülve fürgeségének, ki bokáját szárogatva  robog velünk az Ikarus busz Dubrovnikig.

A szokásos reggeli kávé után megadva Hókeférkének /GPS/ a következő úti célt, és a lehetőséget, hogy beszéljen Mostarba indulunk. A városból a kivezető út jól kitáblázva Hókeférke meg rendületlenül mondja a métereket, itt fordulj jobbra, vagy balra, mi meg szorgalmasan válaszolunk igen látom.

Előttünk a szerpentinekkel jócskán teletűzdelt út, át a Dinári-hegységen végig a smaragdzöld Neretva mentén.

Az úton velem utazott a majré is eszembe jutott az első utam ami e tájra vezetett. A változás annyi , hogy az aszfalt nem hepehupás, hanem jó minőségű. Az egyik oldalon, a hegy, a másikon meg a szakadék, korlát meg hol volt hol nem mint a mesébe.

A Neretva völgyében még nem is volt semmi bajom, no de emelkedett az út és én emlékezve, hogy a errefelé milyen hülyén vezetnek, még ott is előznek ahol kanyar van, és csak az volt, s a mi oldalunkon meg a szakadék széle, hová is lehetett volna esetlegesen kitérni ha már előz a marhája, és szembe is jönnek? Visszafelé már vigéckedtem, mert a mi oldalunkon a hegy volt, mármint a kő szikla, az ugye meg csak stabilabb? Rasid meg vezetett, de nem nézett le, mert tériszonya van, én meg ha már őszülni nem tudok kapaszkodtam elfehéredő ujjakkal, és alig vártam, hogy leérjünk. Időnként előkaptam a fotómasinát, nyomkodtam a gombot, mert a látvány lélegzet elállító volt és szerencsésen megérkeztünk Mostárba.

/az 1-es kép forrása:http://images.autoblog.hu/ups/2822_small.jpg/

1977-ben léptem át először országunk határát, és meg sem álltam Dubrovnikig. Az akkori Engels- térről /ma Erzsébet-tér/ indult a busz. Az út kétnapos volt, hol volt még akkor autópálya, hogy csak úgy 12 óra alatt a tengernél legyen az ember. Az első éjszakát Szarajevóban töltöttük, egy több emeletes szállodában a város peremén. Fiatalok voltunk, és fáradhatatlanok, így villamosra szállva irány a Bascarsija, a muzulmán negyed, ami maga volt a csoda. A sokszínűségével, a szőnyeg, és rézműves kis boltjaival, a zsúfolásig megtelt kávézóival, az imára hívó müezzin hangjával.

Az idő meg rohan 2011-et írunk, és ismét ugyanazt az utat járom be amit egykoron.

Autópálya most sincs, de gyönyörű tájakon haladunk át vegyes érzésekkel. Épülő kis házak, amint az ablak a helyére kerül a párkányon már virág, függetlenül attól, hogy a ház elkészült e már vagy sem. Minden kis földdarab ami a telekhez tartozik megművelve, a ház előtti kertben a sövény gondosan nyírva, még a fű sem mer csak úgy össze-vissza nőni.

Borostyánnal befutott elhagyott romos épületek mementóként.

Kora délután érkeztünk meg Szarajevóba. 1400 napig tartó ostrom nyomai ma is láthatóak. A szétlőtt épületek, és a nemrég felhúzott üvegpaloták jól megférnek egymás mellett. A házak szorosan egymás mellett épültek, magánszféra szinte alig a lakótelep toronyépületeit a szövőmadarak kolóniájához tudnám hasonlítani.

A város sokszínűségét adja a kor divatjának megfelelően öltözött rövid szoknyás szerb és horvát lányok, a hagyományt továbbvivő hijabot (fejkendőt) viselő muszlim nők, a szűk utcák, a kávézókkal sűrűn tarkított belváros a Bascarsija.

A muzulmán negyeden nem fogott az idő ugyanolyan mint régen, még a villamos is az lehet amin akkor utaztam, mert zörög, csattog garantált megoldás a vesekő eltávolításának. A megállót egy pózna és az ott várakozó emberek jelzik, mert kitáblázva nincs semmi, csak a hülye pesti van elkényeztetve, hogy tábla, tábla hátán.

Ahogy esteledik lassan megtelik a mecset, imához készülődnek a muzulmánok, megtelnek a teraszok, mindenfelé burek és kávé illata terjeng, pezseg az élet. Rasid nógat, hogy  válasszak már valami vásárfiát, de nem tudok a kérésének eleget tenni, az én úti ajándékom még nem talált rám, vagy fordítva én nem találtam még rá. Így csak nézelődöm, és csodálom a szebbnél szebb réztálakat, szőnyegeket, kelméket.

Bónusz:

Számtalan arcát mutatta már meg nekem, itt egy kis összeállítás, zenében, versben, képekben....

Egy kicsit elmaradtam Rasiddtól, hiába e héttől már ismét dolgozónő lettem /ez nem panasz szeretem a munkámat/, no meg a Való Világ ismét adott megoldandó feladatokat.

A Montmartre-i „séta” után este a szokottá vált rituálé következett, én készültem a következő napra, Rasid lábat nézegetett.

Mentünk, mentünk mendegéltünk, én kattintgattam, Rasid az általam kinyomtatott térképet bűvölte.

Szóval ott tartottam, hogy megérkeztünk.