Mentünk, mentünk mendegéltünk, én kattintgattam, Rasid az általam kinyomtatott térképet bűvölte.
Mentünk, mentünk mendegéltünk, én kattintgattam, Rasid az általam kinyomtatott térképet bűvölte.
Forgatta jobbra - balra olvasott utcatáblát, majd kereste a kezében tartott színes jó nagybetűkkel nyomtatott térképen, hogy hol is állunk. Kezemet megragadva vitt az általa kijelölt irányba, hiába tiltakoztam, hogy pont ellenkezőleg kell mennünk. No ekkor a szemüvegem nem lecsúszott, hanem a levétel 1 következett, ami a mi családunkban jelzés értékű – vigyázz pillanatokon belül átléped a tűréshatáromat. Mit sem törődve a veszéllyel, nagyon meggyőzően haladt, kénytelen voltam a szemüvegem visszatenni annál is inkább, mert beleléptem szerintem /és anyám szerint is én mindig megtalálom / Párizs egyetlen pocsolyájába, szerencsére nem folyt be a cipőmbe, mert akkor ott cuppoghattam volna az öles léptekkel haladó Rasid mellett. Láttunk rőfösboltokat, szebbnél szebb anyagokat, ingnek, szárinak, függönynek, bútorhuzatnak valót. A varrás is helyben történt, s ami minden tiszteletemet kiérdemelte /utálok varrni/ a varrógépek mögött indiai férfiak ültek, s gyönyörű munkák kerültek ki a kezük alól. Sok mindent tanultam Rasid mellett, de ha enni, vagy netán inni szeretnék jó ha az ember lánya ráhagyatkozik, nem tudom hogy csinálja de mindig megtalálja a legjobb helyet ahol nem csak az árfekvés, hanem a minőség sem hagy maga után kívánni valót. Így keveredtünk el egy éppen akkor nyitott kávézóba, ahol még a falak festésre, és az ülőalkalmatosságok felújításra vártak, de ettől függetlenül pezsgett az élet. A kávézás után ismét a térképet bűvölve keltünk útra természetesen gyalog a metró vonalán, mert mi azaz egy megálló. Na igen összehasonlítás ként csak annyi, hogy pesti viszonylatban ez a táv 2-nek felel meg, s környékről már nem is beszélve mert arra turista szerintem rajtunk kívül nem igazán járt, de erről majd Rasid mesél.
A Montmartre-i séta folytatása:
A környező falvakban termesztett szőlő préselésére, és a gabona őrlésére a XVI. Században 30 szélmalmot építettek, amelyek közül kettő ma is áll.
Mulin de la Galette a kekszes malom, amely 1622-ben épült. 1809-ben a Debry család tulajdonába került. Itt őrölték a lisztet a galette nevű aprósüteményhez, erről kapta a nevét. Napóleon idejében 1814-ben Párizs ostroma alatt az egyik Debray testvér a támadó kozákokkal szemben megvédte ugyan a malmot, de elfogták és a malom egyik vitorlájára kötözték, s addig forgatták a malomkereket, míg meg nem halt. 1870-ben átalakították, és a párizsiak kedvenc mulatóhelye lett, először „tortát” / egy szelet rozskenyér / és egy pohár tejet szolgáltak fel. Az idő múlásával nem meglepő, hogy a tejet később a Montmartre-i borra cserélték. Számtalan művész megfordult itt, Van Gogh, Utrillo, Toulouse-Lutrec, és Reoir aki meg örökítette az itt zajló élete a Bal du Moulin de la Galette című festményén.
A legendás Vörös Malom több mint százéves történetét 1928-tól kezdődően több filmben is feldolgozták. A Pierre La Mure regényéből, Gabor Zsa-Zsa főszereplésével készült 1952-es filmadaptáció Moulin Rouge ugyanúgy bombasikert aratott a vásznon, mint a legutóbbi, 2001-es filmfeldolgozás, a Nicole Kidman és Ewan McGregor nevével fémjelzett, Oscar-díjra is jelölt alkotás
Párizs leghíresebb – vagy inkább leghírhedtebb – szórakoztatóbegyedében, a Montmartre-on található a „Vörös Malom”. A világhírű mulató, az a hely, ahol a szabadság és a dekadencia hódító útjára indult, 1889. október 6-án nyitotta meg a kapuit a nagyközönség előtt, és híre rövid időn belül bejárta a világot. A Joseph Oller által megálmodott épület több mint száz évvel ezelőtt a maga szégyentelen mivoltával, a kocsma-tánclokál-bordélyház kombinációval tucatnyi művészt megihletett. A mulató egyik legismertebb állandó látogatója a modern plakátművészet megteremtője, Henri de Toulouse-Lautrec festő volt, akinek alkotásai nemcsak a helyet, hanem az ott fellépőket is ismertté tette.
Párizsban gyengébbek voltak a társadalmi kötelékek, ezért lettek drámaibbak a vallási, politikai küzdelmek, melyekből Párizs a legkatolikusabb fővárosként került ki. Párizs lakosságát sokkal inkább a vallási egység, mintsem a társadalmi szolidaritás tartotta össze. A temetés ára függött a sír helyétől, de a ceremóniának és a kellékeknek is megvolt az ára. 1670-ben a templom közelében például egy felnőtt sírhelye 12 livres-be került, a külső temetőben 3-at kellett fizetni, a gyerekekért félárat, a szegényeket meg ingyen hantolták el. Tekintélyes sírhelyek a templomban, kápolnában vagy mauzóleumban voltak. „A templom kövezetének feltöréséért” persze fizetni kellett. Így idővel a templom sarkai, mellékoltárai egyéni tulajdonná váltak. Párizsban egyre több ilyet építettek. Ezzel olykor még a templom eredeti alakját, méretét is megváltoztatták, a forradalom idején zárták be a templomokat, és tiltották be a városon belül a temetéseket. A templomok mellett más épületek, kolostorok, kápolnák, rendházak szentélyei is szolgáltak temetkezési helyül. Párizsban a Jacobinus és a Cordeliers rendházakban számos koronás főt, tisztségviselőt és egyetemi embert temettek el, és a Celestins-ek kolostorában őrzik több francia király szívét. A tömegek, a szegények temetkezési helye jobbára a templomtól, városközponttól messze volt. A síremlék, sírfelirat a hely megjelölését és a figyelem felkeltését szolgálta. A katolikusoknál emellett a halottért mondandó imára is felszólított.
Párizsban a XVI. században semmi nem ingatta meg a katolikus ceremóniák szokásait, itt megvolt a folytonosság. 1614-ben ugyan egyszerűsítettek rajtuk, de továbbra is voltak emlék- és közbenjárásért tartott misék, természetesen adományokért. A papok alig tudták beosztani az évenként, havonként, hetenként megtartandó misék dátumait.
A katolikusoknál a temetéshez hozzátartoztak a fények. A szegényeknek legfeljebb 6 gyertyát égettek, a szerzetesek temetési szertartásán akár 70 szál is világított. Richelieu bíboros temetésén 1642-ben állítólag több mint kétezer gyertya és fáklya égett. Emellett a drapériák, s a ravatal is hozzájárult az ünnepélyességhez. A gazdagok temetése alkalmából az egész templomot feketébe vonták, a szegényeknél csak a ravatalt.
A kerület legnagyobb temetője Cimetiére de Montmartre egy forgalmas út alatt, egy régi kőfejtőben terül el. A forradalom alatt ezekben az elhagyott kőbányákban temették el a lázadókat. 1789-ben vásárolták meg e földterületet, s 1879 óta változatlan állapotban látható, s az 1888-ban épült acél híd osztja két részre. Itt pihen pl: Berlioz, Delibes Offenbach, Heine, Zola...
Marché aux puces de Saint-Ouen: 7 hektáros területen működik Párizs leghíresebb, és a világ legnagyobb bolhapiaca. Hivatalosan 1885-ben nyílt meg, de több száz éves hagyományai vannak. Több piacépület, és szabadtéri piacok összességének kell elképzelni. A 14 piac olyan, mint a városon belüli kis faluk, A régiségeken kívül ruhák, Afrikából származó érdekességek, háztartási eszközök, és minden kapható, ami egy bolhapiacon "szokás", a több száz éves áruktól a vadonatújakig. Természetesen alkudozásra is lehetőség van, erre hétfőn van a legnagyobb esély.
Sajnos ezt a piacot nem láttuk, mert minden zárva volt kedd lévén, így kárpótlásként egy török étterembe ettünk, ittunk, majd "levezetésként" még sétáltunk egy kicsit a vonat indulásáig gondolom mondanom sem kell, hogy egy kis finom bor is növelte a hátizsák súlyát.
forrás: http://utazas-nyaralas.info/parizs/les-puces-paris.jpg
http://utazas-nyaralas.info/parizs/vasarlas-parizs.html
http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:K2aaASOBLKoJ:www.c3.hu/~klio/klio071/klio098.htm+P%C3%A1rizs+temetkez%C3%A9si+szok%C3%A1sok&cd=5&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&lr=lang_hu
http://www.yachtlap.hu/magazin/bemutato/moulin_rouge.20100221
