Hajnalban kelünk, utaslista ellenőrzés nehogy valaki lemaradjon a buszról, mert a következőjárat csak egy hét múlva jár erre. Az út Mostarig végig a Neretva völgyében vezet. A táj varázslatos, ahogy haladunk hegyre fel, völgybe le.
A busz végében ülök az ablak mellett, lelátok a szakadékba lévő roncsokra. Nem egy megnyugtató a látvány, a padka szélén korlát egy darab se, a kanyarokban a busz vége kilóg a semmibe. Az ott közlekedő népek nem ijedősek, előznek a be nem látható úton, be vágva a busz elé még akkor is ha csak egy zsebkendőnyi hely van. Én „őszülök”, kapaszkodom az előttem lévő ülésbe, és alig várom, hogy Mostárba érjünk. Naivan azt hiszem, hogy ezzel a megpróbáltatásoknak vége. A híd mellett megállunk egy parkolóba a folyóügyek intézésére, de köt a menetidő így a városból nem láttunk semmit. Ami a folyóügyeket illeti a higiénia sok kívánnivalót hagy maga után, amit most nem ecsetelnék részletesen. Az rendben van, hogy két tappancs, és guggolós aminek valljuk be vannak előnyei, de ha óvatlan vagy és nem ugrasz el időben mindjárt lábat is moshatsz bokáig mindenféle lében. Ki örülve fürgeségének, ki bokáját szárogatva robog velünk az Ikarus busz Dubrovnikig.
A szokásos reggeli kávé után megadva Hókeférkének /GPS/ a következő úti célt, és a lehetőséget, hogy beszéljen Mostarba indulunk. A városból a kivezető út jól kitáblázva Hókeférke meg rendületlenül mondja a métereket, itt fordulj jobbra, vagy balra, mi meg szorgalmasan válaszolunk igen látom.
Előttünk a szerpentinekkel jócskán teletűzdelt út, át a Dinári-hegységen végig a smaragdzöld Neretva mentén.
Az úton velem utazott a majré is eszembe jutott az első utam ami e tájra vezetett. A változás annyi , hogy az aszfalt nem hepehupás, hanem jó minőségű. Az egyik oldalon, a hegy, a másikon meg a szakadék, korlát meg hol volt hol nem mint a mesébe.
A Neretva völgyében még nem is volt semmi bajom, no de emelkedett az út és én emlékezve, hogy a errefelé milyen hülyén vezetnek, még ott is előznek ahol kanyar van, és csak az volt, s a mi oldalunkon meg a szakadék széle, hová is lehetett volna esetlegesen kitérni ha már előz a marhája, és szembe is jönnek? Visszafelé már vigéckedtem, mert a mi oldalunkon a hegy volt, mármint a kő szikla, az ugye meg csak stabilabb? Rasid meg vezetett, de nem nézett le, mert tériszonya van, én meg ha már őszülni nem tudok kapaszkodtam elfehéredő ujjakkal, és alig vártam, hogy leérjünk. Időnként előkaptam a fotómasinát, nyomkodtam a gombot, mert a látvány lélegzet elállító volt és szerencsésen megérkeztünk Mostárba.
/az 1-es kép forrása:http://images.autoblog.hu/ups/2822_small.jpg/
