Georgiának régebben megígértem, a kályhák történetét. Azóta elkészült nála a kandalló, s én is az ismeretek összeszedegetésével. A képek saját készítésűek, míg a tudományt több internetes oldalról szedtem össze.
.....s megszületett a családi élet központja is. Az ókorban ez a hely szentté és sérthetetlenné vált, hiszen a tűzhely jelentette az otthont, itt történtek a fontos események.
Amikor az ősember először fedezte fel a tűz adta lehetőségeket, még nem is gondolt arra az erőre, amelyet az apró fénycsóva jelent. De abban a pillanatban, amikor a melegítő funkció mellett az étel átsütésére is felhasználta a tüzet, megszületett a családi élet központja is. Az ókorban ez a hely szentté és sérthetetlenné vált, hiszen a tűzhely jelentette az otthont, itt történtek a fontos események. Ezt a jelentőséget tükrözi az a tény is, hogy mind a görög, mind pedig a római kultúrában megtalálható volt a házi tűzhely istennője.
Egyes jelek arra utalnak, hogy görög földön, Spártában született meg a központi fűtés elve; mindenesetre az i. e. 350 körül épült epheszoszi Artémisz-templomról feltételezik a régészek, hogy a padlóba épített csatornák fűtötték. Ez a fűtésrendszer tehát csak meghatározott helyen tudta kifejteni hatását. Itáliában elsősorban fürdőkben alkalmazták, az északi provinciákban azonban villák romjai között is megtalálták a maradványait. Magánházaknál a rómaiak egy ősi módszert alkalmaztak: hordozható vagy tologatható, rézből vagy bronzból készült parazsas serpenyővel fűtöttek.
Római kori padlófűtésnél a fűtött helyiség 60-80 cm magas oszlopokon állt. A fűtést az épületen kívülről rabszolgák végezték, s az égéstermék az oszlopok között haladt az épület másik oldalára, ahol a szabadba távozott, vagy egy a falban kiépített füstrendszeren át jutott ki a szabadba.
Ezt a rendszert „hipokaustum” fűtésnek nevezték. Később a padló alatt csatornában vezették a füstöt, majd a padlóban alakítottak ki füstjáratokat. A füstjáratok zárásával, nyitásával már szabályozni lehetett a padló hőmérsékletét. Amikor még nem tudták szabályozni a padló felületi hőmérsékletét, akkor különleges lábbelikkel jártak rajta, mert különben megégették volna a talpukat.
A római birodalom bukása után ezek a fűtési rendszerek még itt-ott megtalálhatóak egészen a XIII.-XIV. századig. Természetesen ezek a fűtési módok a gazdagabbak kiváltsága volt. A szegényebb embereknek a fűtés és a főzés egy helyen történt. Ilyen volt a korábban kövekből-, majd később a sárból, agyagból készített kemence.
Az első mai értelemben vett kandallók a középkori Európa várait, kastélyait díszítették. A kandalló a XIII-XIV. századig csak egy kastélyon belüli független, nyitott tűzhely volt, amelynek díszítésével hangsúlyozni lehetett a tulajdonos rangját. A kandalló, amely elöl nyitott, elsősorban a közvetlen közelben lévők számára ad meleget, és azt is csak addig, amíg a tűz ég, illetve parázslik.
A díszes kandallókhoz is jól illett a szép faliszőnyeg, de a XV. és XVI. században még szerepe is volt: védelmet jelentett a hideg és a nedvesség ellen. A hatalmas méretű szőnyegeket ugyanis nem közvetlenül a falra erősítették, mint manapság, hanem néhány centiméterrel előbbre helyezték őket, s így egy plusz légréteg vette körül a szobákat. Érdekes, hogy Angliában csupán a XVI. század óta ismerik a kandallót. A kandallót fával fűtötték, a többi tűzhelyet általában szénnel, amelyet tengeri szénnek neveztek, mivel legtöbbször hajón érkezett Angliából. Bretagne-ben kiszárított tehéntrágyával és tengeri moszattal fűtöttek, Egyiptomban bivalytrágyával, a Ferörer-szigeteken pedig tőzeggel, bár igen nagy füstöt árasztott. Nem volt sokkal kellemesebb a Madagaszkár szigetén használt nyersfa és szalma sem, mert ezek füstje erősen marta a szemet. Jellemző, hogy ha a házigazda egy betolakodót el akart küldeni ezt mondta: “Nem osztom meg veled füstömet.”
A kaukázusi hegylakók feketére festették házaik falát, mert a korom amúgy is befeketítette volna. Szardíniában központi fűtést alkalmaztak, hasonló típusút, mint a rómaiké, és fával, rőzsével, szőlővesszővel fűtöttek. A fémserpenyőben éjjel-nappal parázslott a tűz, még nyáron sem oltották el. A tűz csak akkor hunyt ki, ha a család egyik tagja meghalt, és néhány nap múlva újra meggyújtották. A Mariana-szigeti bennszülöttek például akkor tanulták meg a tűzgyújtás módját, amikor a XVI. században Magellán kikötött partjaiknál. A mozgékony, harcias mongolok pedig még nem ismerték a tűzhelyet: úgy védekeztek a hideg ellen, hogy állati zsiradékkal kenték be magukat. Ha ehhez hozzávesszük még testük kipárolgásának természetes szagát is, akkor nem csodálkozhatunk, hogy a kínaiak csak bűzös tatárokként emlegették őket.
A grönlandi eszkimók sem bizonyultak túl hatékonynak fűtés tekintetében. Halolajat és fókazsírt égettek, s ez bizony nem adott valami nagy meleget az igluban, amelynek falai hóból épültek. Így hát, ha fáztak, szorosan összebújtak, s az emberi test melege helyettesítette úgy-ahogy a tűz melegét. Ugyanígy jártak el az alaszkaiak és az Aluet-szigetek lakói. Az aleutaik közös házakat építettek: ezek hosszúsága elérte olykor a száz métert is, és egyszerre háromszáz embernek nyújtott menedéket.
Kanadában az indiánok a telet sátorban töltötték, amelyet annyira telefüstöltek, hogy néha csak közvetlenül a talaj fölött vehettek csak levegőt. Az Andok indiánjai számára egy kis termetű, szőrtelen kutyafajta szolgáltatta a szükséges hőt. A kutyát a lábukra fektették, éjszakára az ágyukba is magukkal vitték.
Maga a kályha feltehetőleg kínai találmány, az i. e. VII. században született. Európában a XVI. század elején kezdett elterjedni. Legtöbbször egy helyiségben állítottak fel kályhát, főként az étkezőben. Zománc nélküli égetett téglából építették. Nyugat-Európában a kályha először Franciaország keleti részében, főleg Elzászban terjedt el. I. Ferenc idején a fontainebleau-i kastélyban a kályhák már valóságos épületek voltak, amelyekben - a tűztér méretéből kikövetkeztethetően - akár két-három méteres fatörzseket is eltüzeltek.
A kevésbé jómódú házak huzatos-nyirkos szobáit kisebb kályhákkal kellett befűteniük. Az akkori fűtéstechnológia tökéletlensége számos szükségmegoldást szült. A XVI. század közepe táján Európa több országában megszületett egy korszakos találmány, az ágymelegítő, és az asztali melegítő, amelyet az étkezőasztal alá helyeztek el. A középkori kandallók, amelyek szinte kivétel nélkül kőből készültek, általában nagyméretűek voltak, mivel a fűtés mellett sütésre is használták. A francia rokokó idején a belsejükbe, hátsó falukra díszes öntött vas burkolat került, amely kifelé sugározta a meleget.
Benjamin Thompson, Rumford grófja 1776-ban érkezett Massachuettsből Európába. Ő volt az a fizikus, aki tudományos igénnyel foglalkozott a tüzeléstechnikával. Tökéletesítette például a kandallót: az ő tervei szerint épült kandallóknak jóval nagyobb volt a hő kibocsátása.
Hazánkban a múlt század végétől a harmincas évekig a Zsolnai Vilmos alapította pécsi gyárban barokk, rokokó és klasszicista stílusú kandallókat is készítettek.
Az 1500-as években jelennek meg az egyszerűbb cserépkályhák, a takaréktűzhely (sparherd), mely tudta melegíteni a helyiséget, lehetett rajta főzni és volt még egy sütőtere is. Természetesen ebben az időben még nem ez volt a neve, ezt csak a XX. század elején kapta, amikortól már fémből készítették. Gyakran kemencével együtt építették ezeket a tűzhelyeket.
A XV. században német alföldről terjed el a cserépkályha. A kályhák falazott
talapzaton vagy lábakon álltak, alsó részük téglalap alapú hasáb volt. Ez volt
a tűzszekrény, melyet változatos díszű lapos csempékkel díszítettek, egyik
oldalával a helyiség falához simult.
A fal túlsó oldaláról a tüzelőnyíláson át bedobott fával fűtötték.
A cserépkályhákkal nem lehetett nagyobb közösségi tereket befűteni, így például az 1700-as évek elején a színházakban úgy oldották meg a fűtést, hogy az előadás előtt 2-3 órával katonákat ültettek a nézőtérre, s azok a saját test melegükkel fűtötték be.
Készítenek öntöttvasból különféle nagyságú kályhát, majd 1750-ben az első gőzkazánt, s ennek következtében az 1800-as évek elején jelenik meg a meleg vízfűtés. Természetesen ekkor még nem voltak szivattyúk, így azok gravitációs rendszerben működtek.
Az iparszerű távfűtés 1881-ben indult be New York-ban. Itt létesült az
első fűtőmű is. Európában a németek voltak az úttörők, akik amerikai mintára, a
Hamburgban a városházán alkalmazták először.
Külön említeném meg a kemence történetét.
A ma ismert kemencéink kialakulása a 15. század második felében kezdődött el. Természetesen már korábban a honfoglalás korában is készítettek kemencéket. Honfoglaló őseink jurtaszerű sátrakban a földbe mélyített veremházakban laktak, belülről fűthető, földbe nyúló tűzterű kemencéket használtak.
A mai boglya vagy búbos kemence őse a 15.-16. századi bögreszemes kemencék voltak. A tűzhely falát sárból készítették, amelybe sűrűbben vagy ritkábban bögre alakú szemeket helyeztek. A búbos kemencék oldalát csempékkel rakták ki, fűtésük kívülről történt. Alul fehérre meszelt ülőkéjük, padkájuk van, mely körbeöleli a kemencét. A padka másik fontos része a kemence teste és a hátsó fal közötti zug.
A sütő, aszaló kemencéket fával fűtötték, a füstölőket, pedig könnyen
égő anyagokkal. Szabadon álló kemencét ott építettek, ahol nem volt konyhai
sütőkemence.
A kemence alját nem süllyesztették a földbe, hanem a talaj szintjére, vagy
padkára építették. A tűztér oldala sárból készült, melyet vessző vagy nádvázra
tapasztottak majd az egészet kiégették.
A 17.-18. századi külső kemencékről a földbirtokosok építkezési rendelkezései
árulkodnak, melyek a kemencék tűzbiztos tetővel történő ellátását
szorgalmazták.
Sok falu határában közös használatú kemencéket építettek. Ezeket a kemence együtteseket
tavasszal újították fel, meghatározott rend szerint sütötték benne a kenyeret.